Isten közelében élni és imádkozni - Aczél László Zsongor pálos szerzetes

Rózsásné Kubányi Andrea: "Hűséggel a megpróbáltatásokban" című könyvben megjelent írás átvétele; a szerző engedélyével

 „1942-ben születtem Máramarosszigeten, de Pécsett nevelkedtem. Már kisgyerekkoromban pap szerettem volna lenni. Egyszer ott ültünk a járda szélén a bátyámmal, amikor a pécsi egyházmegyés fiatal papok a Tettyére indultak kirándulni. Megszólítottak minket, van-e kedvünk velük menni? Tíz éves voltam ekkor. Édesanyám elengedett minket. Egyikük, Járányi László érdekes folytatásos történeteket mesélt, és mindig akkor hagyta abba, amikor a legérdekesebb részeknél tartott. Ezért legközelebb is el kellett mennünk velük. 1952 nyarán László atya bátyámmal, és több fiúval meghívott egy nyári táborba, fel a Jakab-hegyre, a pálos kolostor romjaihoz. Miután 1950-ben elvitték börtönbe a pálos atyákat, az újjáépített Jakab-hegyi rendházat teljesen kifosztották, de a tetők még épek voltak. Itt meghúzhattuk magunkat, és esténként a tábortűznél László atya mesélt a pálosokról és Remete Szent Pál, valamint Boldog Özséb életéről.

Engem nagyon megfogott az első remete élete: Az Úr katonájának tartotta magát, mert az ördög ellen küzdött. A tábortűznél ülve láttuk Pécs utcáinak lámpafényeit. Az atya arra is biztatott minket, hogy imádkozzunk azokért, akik a városban élnek, szüleinkért, testvéreinkért, mert a remeték is ezt tették. Ezeknek az élményeknek a hatására született meg bennem a pálos hivatás. Úgy éreztem, hogy én szívesen itt maradnék a hegyen, mert gyönyörű lehet Isten közelségében élni, és a hegyen imádkozni”- meséli meghívásának élményeit Zsongor atya.

Bár a pécsi pálosokat 1950. június 9-én internálták, de a budapesti Sziklatemplomban még misézhettek az atyák, csak a fehér habitust már nem hordhatták, mert a szerzetesrendek működésének megvonása miatt ez államellenes cselekedetnek minősült volna. A templomi szolgálatot továbbra is ellátták. A városban albérletben laktak.

„1951. március 26-án, húsvéthétfőn az államvédelmi hatóság emberei betörtek a Sziklatemplomba, a templomot kifosztották, a pálosokat börtönbe vitték. Amit lehetett összetörtek, a szép limpiászi feszület sorsáról nem tudunk semmit. Egy szemtanú, aki azokban a napokban a Gellért Szállóban lakott, látta, hogy egy carrarai fehér Mária-szobrot, amely a barlangnyílásban állt, ledobták és összetörték. Amit lehetett, szétzúztak, mert úgy vélték, itt már úgysem lesz soha templom. A pálos atyákat a Grősz József kalocsai érsek elleni perben ítélték nyolc-tíz éves börtönbüntetésre, összesen százötven évet kaptak. Vezér Ferenc atyát, aki Pálosszentkúton működött, és 1944-ben polgárőrséget szervezett a tanyavilág védelmére, halálra ítélték és, 1951. augusztus 3-án felakasztották. Őt a női tisztaság védelmezése miatt a vértanúink között tartjuk számon. Endrédy Vendel ciszterci apátot tizennégy évre ítélték és igen megkínozták.

1952-ben az összes pálos börtönben volt. 1952. december 24-én Bolváry Pál atya amnesztiát kapott, de a továbbiakban csak sekrestyésként működhetett. 1953 tavaszán Járányi László atya engem is bemutatott Bolváry atyának, aki összegyűjtötte a fiatalokat, és a cserkészéletre nevelt bennünket. Akkoriban a „cserkész” szót nem ejthettük ki, mert az ebben való részvétel is államellenes cselekedetnek minősült volna. Viszont kirándulni lehetett, így minden hétvégén kirándulni mentünk a Mecsekbe, vagy mindig más gyerek szüleinél jöttünk össze „törzsi gyűlésre”. Ugyanis a cserkészgyűléseket indián törzsi összejövetelnek álcáztuk. A cserkészek tíz törvényét indiántörvénynek mondtuk, és közben természetesen hittanórán vettünk részt.

Azt mondtuk: Az indián szereti a természetet, jó az állatokhoz, és kíméli a növényeket, mert Isten alkotását látja bennük. 1953 nyarán Bolváry Pál atya egy ifjúsági csoporttal, melyet Soson törzsnek neveztünk el, engem is meghívott egy „indián táborba” bátyámmal együtt. Arató Miklós Orbán ciszterci pap is ott volt, aki mindennap szentmisét mutatott be az erdő mélyén, a Nyárás- patak völgyében. Tíz napig kint, a természet ölén éltük a cserkész-indián életet, a keresztény magyar fiatalok életét. Vezetőink a krisztusi értékekre neveltek minket, előadások, beszélgetések, tanítások hangzottak el.

Vezetőink két-három évvel voltak idősebbek nálunk. Novotny Iván nagyfőnököm a Hű Hód indiánnévre hallgatott, én a Kicsi Szarvas nevet kaptam, mert szerettem szaladgálni. Ekkor tizenegy éves voltam. 1955 őszétől a Dakota törzs tagja lettem, de nem kerestük a kapcsolatot a másik cserkész-indián törzsekkel, azért, hogy ha valakit kihallgatnak a rendőrségen, akkor ne is tudjunk információkat adni másokról. A táborban, illetve az összejövetelek alatt is indián nevünkön szólítottuk egymást.

1956 júniusában fejeztem be a nyolcadik osztályt. Gimnáziumba akartam menni, hogy latint tanulhassak, és meglegyen az érettségim. Szüleim – a Rákosi korszak egyházüldöző magatartása miatt – nem támogatták azt az elképzelésemet, hogy pap legyek. A gimnáziumba nem vettek fel, de édesanyámnak egy barátnője ajánlotta, próbáljak meg abba az iskolába jelentkezni, ahol férje tanít. A pótfelvételin megfeleltem, így a Pécsi Bányaipari Technikumba kerültem.”

Aczél László tizenöt évesen, 1957. február 3-án jelentkezett a pálos rend juvenátusába, a szerzetesnek készülő fiatalok közösségébe. Novíciusmestere, Botond atya több fiúval is foglalkozott, akik pálos hivatást éreztek magukban. Nyáron már jelöltként lelkigyakorlatra jöttek össze egy-egy régi pálos kolostor romjainál, hogy ott a pálos rend szellemiségből erőt merítsenek.

„Az atyák világosan megmondták, hogy bár az állam betiltotta, a pálos rendet az egyház nem oszlatta fel. Úgy éreztük: Nem szabad hagynunk, hogy a magyar pálos rend eltűnjön, mint II. József féle 1786-os feloszlatás után. Szerettük együtt énekelni az úgynevezett fiúdalokat, a katolikus és magyar lelkületet tükröző éneket. Amikor Botond testvért pappá szentelték, Fehér Napokra, vagyis pálos lelkigyakorlatokra vitt minket.”

1957-ben a Mecseknádasd melletti völgyben táboroztak a „cserkész-indiánok”, ahol a legmagasabb pontszámot Zsongor atya érte el, s ezután hadifőnök, vagyis segédvezető lett a Magyar törzsnél. Beletanult a fiatalok vezetésébe, és 1959-ben már ő vezette a táborukat a Nyárás-patak völgyében, ahol a fiúkkal tutajt is építettek.

„Az 1958-as Fehér Napokat a soltvadkerti plébánián tartottuk, ahol Kozári Lajos Vendel pálos atya volt a plébános. 1959-ben a budaszentlőrinci kolostor romjait látogattuk meg. Augusztus 6-án volt a beöltözésem Budapesten egy kölcsönkért hétvégi házban, de nem kaphattam meg a fehér habitust, mert az egy esetleges házkutatás alkalmával bűnjelnek számított volna: Csak egy fehér szalagot tettek a vállamra, ekkor kaptam a Zsongor nevet is. A Magyar törzsben azonban már 1957 szeptembere óta viseltem ezt a nevet, amely a Pécs melletti Jakab-hegyen levő Zsongor-kőtől ered. A rendi védőszentem Szent Zoerárd-András és annak remetetanítványa Bendek lett. Padovári András lett a pálos pártfogóm. A beöltözés emlékére egy szentképet kaptam, melyen ez a szöveg állt: „… szereti a csendet, az elmélkedést és az imát!” A kipontozott résznél csak szóban hangozhatott el a pálos szó, hogy házkutatás esetén ez se lehessen bűnjel.”

1960 tavaszán, érettségije előtt szüleinek joggal erősödhetett az az elképzelése, hogyha fiúk megszerzi az érettségit, bányász technikusként munkába áll, s így anyagilag segíti majd a családot. Hárman voltak gyerekek, egy fizetésből szűkösen éltek, mert anyukája otthon a háztartást látta el.

„Érettségi előtt azonban szüleimnek elmondtam: Tudom, hogy a család számít a technikusi fizetésemre, de én pap szeretnék lenni. Azt nem mondtam el nekik, hogy pálos szerzetes vagyok, hogy ne kelljen még amiatt is nyugtalankodniuk. Mindketten megdöbbentek. Édesapám szólalt meg először: Akkor fiam én kitagadlak!

Mivel édesapám az MSZMP tagja volt, ez a lépésem rossz pontot jelentett neki. Azt feleltem, hogy tiszteletben tartom édesapa döntését, de a gyermekkorom óta érzett papi hivatás vágyát szeretném követni. Édesanyám szólni sem tudott, csak csendesen sírdogált, s így fejezte ki megrendülését: Akkor, Lacikám, nem lesz tőled unokám? Édesanyám, lehet, hogy nem lesz tőlem néhány unokája, de mint pap, sok lelki gyermekem lesz, akik hálásak lesznek az édesanyának, aki papnak elengedte a fiát – válaszoltam.

A lelki atyám, Bolváry Pál javaslatára nem a Pécsi Egyházmegyébe adtam be a jelentkezésemet, mert édesapám miatt túl feltűnő lett volna. Arató Miklós Orbán a Székesfehérvári Egyházmegyében szolgált, és ő írta meg Shvoy Lajos akkori megyéspüspöknek a lelkiatyai ajánlást, így ebbe az egyházmegyébe kerültem kispapnak.

1960. augusztus 22-én, Budapesten, a Zámoly utcában, egy albérleti lakásban tehettem le az első fogadalmamat, amikormeglátogattam Botond atyát. Még a főbérlő sem tudta, mi történik bent.

1960. szeptember 9-én kerültem a Szegedi Szemináriumba. Karácsony előtt kaptam egy levelet édesapámtól. Már felbontva adták oda, mert az elöljárók felügyelet alatt tartották a levelezéseinket. Elöljáróm behívatott, és tudatta, hogy erre válaszolnom kell, mégpedig jegyzőkönyvben is rögzíteni fogják.

Édesapám felszólított, hogy: Végzettségednek megfelelően hagyd el a szemináriumot, mert az én beleegyezésem nélkül mentél oda. Mint az MSZMP tagja, nem tartom elveimmel összeegyeztethetőnek, és tiltakozom ellene. Bányásztanulmányaidnak megfelelően folytasd életedet!

Én visszaírtam édesapámnak: Megértettem a levelét, ismerem az álláspontját, mert amikor eljöttem, akkor is ellenkezett. De nemcsak a tanulmány dönti el, mi lesz az ember, hanem az is, mi az ember egyéni vágya és elhatározása. Én mindenképpen pap akarok lenni. Eddig mindig tiszteletben tartottam szüleim irányítását, de a nagykorú gyermeket már nem szülei irányítják. Nem vagyok hajlandó elhagyni a főiskolát.

Igaz, hogy mielőtt ezt a levelet megkaptam, kerülő úton egy ismerős család hozta édesapám üzenetét, hogy a levelet, amit küldeni fog, nem kell tragikusan venni. De ezt neki hivatalból meg kellett írnia. Így, amikor a rektor előtt válaszolnom kellett, már én nyeregben voltam, mert tudtam mit kell mondanom.

A válaszomnak az lett a következménye, hogy apámat kirúgták a pártból, de az Állami Biztosító igazgatója áthelyezte egy másik munkakörbe, ahol magasabb fizetést kapott. Attól kezdve párttagdíjat sem kellett fizetnie, így a család anyagi gondja is némileg enyhült.

1961. február 6–7-re virradóan kb. ezer házkutatást tartottak országszerte, és hatvanegy papot tartoztattak le, harminc világi keresztény testvérrel együtt. Pécsett negyven személynél tartottak házkutatást, többek között Bolváry Pálnál és Csonka Ferenc atyánál is, akik hat-hat év börtönbüntetést kaptak.

Aczél László Zsongort 1965. június 24-én szentelte pappá Shvoy Lajos püspök, aki nem is tudhatta, hogy egy már örökfogadalmas szerzetes kéri tőle az egyházi rend szentségét. Shvoy püspök további teológiai tanulmányokra küldte őt Budapestre a Hittudományi Akadémiára azzal a céllal, hogy ott a teológiából ledoktoráljon.

1965-67-ig lakott az Egyetemi templom melletti Papnevelő Intézetben. Ez a templom az 1786-os feloszlatásig a pálos rendfőnök székhelye volt, kegyoltárán a Częstochowai Madonna kegyképének másolata ma is látható. A mellékoltáron Remete Szent Pál és pálos szentek szobrai állnak.

„Két évig minden hétköznap a Remete Szent Pál oltárnál miséztem. Közben 1965-66-ban Csepelre jártam ki vasárnaponként kisegíteni, gyóntatni és misézni. Vörös Csepelen már reggel hatkor tartották az első vasárnapi misét. Hétköznapokon az Egyetemi templomban miséztem és gyóntattam. Azokban az években a hatóságok figyelték, ki, hova jár templomba. Akik valami ügyintézésre jöttek Budapestre, tudták, hogy az Egyetemi templomban egész nap lehet gyónni. Nagyon sokan mély lelki felkészültséggel végezték a szentgyónásukat, ami nagy élményt jelentett számomra.

1967-ben, amikor letettem a licentia-szigorlatot, Budafok-Belvárosba kaptam dispozíciót. Már csak a doktori disszertáció volt hátra. Fiatalokkal foglalkoztam, közben írtam a dolgozatomat. 1968-ban a Budapesti Hittudományi Akadémián doktorrá avattak, többek között Beer Miklós jelenlegi váci püspökkel együtt.”

1969. szeptember elején lekerült a Székesfehérvári Püspökségre, ahol püspöki szertartói beosztást kapott, és irodai jegyző lett, illetve titkári feladatokat is ellátott. Tizenöt évig kísérte Kisberk Imre püspököt a szertartásokra.

„Egyszer megkerestek az Állami Egyházügyi Hivatalból és megkérdezték: Hová szeretne menni továbbtanulni? Rómába, Németországba vagy Párizsba? Mert akkor mi segítünk – mondták. Azt válaszoltam: Ebben nem én döntök, majd megbeszélem a püspök atyával.

Kisberk Imrével a folyosón tárgyaltam meg a témát, mert tudtuk, hogy a szobák és az ebédlő tele voltak lehallgató készülékkel. Tudtam, hogy az idős püspök atyának már nehezére esne más embert betanítani erre a szolgálatra, de azért megemlítettem neki a változtatás lehetőségét. Már szerettem volna ugyanis plébános lenni valahol. Ő azt válaszolta: László atya, rád bízom a döntést. És én maradtam!

Az ÁEH-nak pedig megválaszoltam, hogy most maradnék a püspök atya mellett, de ha egyszer úgy alakul, hogy a megyéspüspököm ki akar küldeni továbbtanulni, akkor szívesen mennék Rómába. Azóta sem küldtek! Később megtudtam, akik a Pápai Magyar Intézetben tanultak, azokat több alkalommal megkörnyékezték jelentések megírásával, amitől én így megmenekültem.

Több ízben békegyűlésekre is invitáltak. Erre azt válaszoltam: A püspök atya sem megy, nekem sem illik. Próbáltak rábeszélni:Csak menjek, mert az sok előnnyel jár! Nem mentem.

Azután többször jött írógéppel sokadik példányban megírt meghívó számomra ezzel a szöveggel: Mint kortársainak kiváló és kiemelkedő tagját meghívjuk a békegyűlésre. Később az ÁEH megbízottja számon kérte tőlem: Miért nem jött el szertartó úr a békegyűlésre? Mert meg vagyok sértődve - válaszoltam. Miért?- csodálkoztak. Amikor 1965-ben a szemináriumban a társaimat hívták békegyűlésre, engem nem hívtak. Társaim másik helyről is kaptak meghívót ugyanarra a gyűlésre, de én nem. Persze, hogy megsértődtem! Most pedig amikor alig olvasható nyolcadik példányos gépelt meghívókat küldenek nekem, akit kortársai kiemelkedő tagjának neveznek, ne sértődjek meg? Ez a megbecsülés jár a kiváló embernek? Erre nem tudtak mit mondani. Attól kezdve stencilezve küldték meghívót, de én akkor sem jártam a papi békegyűlésekre. De újra jött az ÁEH megbízottja: Szertartó úr, járjon gyűlésekre, nekünk „tiszta reverendájú” papokra van szükségünk!

Ekkor sem mondtam nekik igent, csak magamban gondoltam, hogy nekem is tiszta reverendára van szükségem, nem akarom „összekoszolni”. Más paptestvéreket hasonló szövegekkel megfogtak, és később zsarolták is őket. Nálam ilyet nem tudtak tenni, nem köthettek bele semmibe.

1982-ben Kisberk Imre püspök meghalt, és dr. Szakos Gyula lett a székesfehérvári püspök. Akkor már tizenhárom éve voltam püspöki titkár és szertartó, és mondtam, hogy ki szeretnék menni plébániára, de még nem engedett ki lelkipásztori munkára a püspököm.

Szakos püspök atyával már 1970 óta együtt dolgoztunk az Országos Liturgikus Tanácsban, melynek én voltam a titkára. A szertartáskönyvek fordítását csapatmunkában készítettük elő. Nekem kellett azután elvégezni a szerkesztés és a korrektúra munkáját. A magyar zsolozsmáskönyv első kötetének összeszerkesztését még Kisberk Imre püspöksége alatt készítettem el. Szakos Gyula püspöksége alatt mechanikus írógéppel folytak tovább a munkálatok piros-fekete színben egy gépíró hölgy segítségével. Mindennap este még korrektúráztam az elkészült anyagot, és indigóztam a másnapi munkához. 1978-83-ig készült el a négy kötetes zsolozsmáskönyv nyomdai kézirata, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Vatikánba terjesztett fel jóváhagyásra.

Bár Szakos püspök atya nem tudhatta, hogy én pálos vagyok, de amikor autóval együtt utaztunk, és pálos téma került elő, én mindig dicsértem a pálosokat. Szakos püspök atya is elismerően nyilatkozott róluk, tiszteli őket, mert magyar rend.

1984-ben az egy éve üresen álló pilisborosjenői plébániára kértem és kaptam kinevezést. A hívek örültek, hogy lesz papjuk. Pálos szempontból ez azért is volt kedves nekem, mert a pilisi esperesi kerület Boldog Özséb pártfogása alatt állt. Szakos püspök atya kérésére továbbra is végeztem az Országos Liturgikus Tanácsban a munkát, a plébánián a misekönyv kéziratát szerkesztettük össze, egy egyházközségi nővér segített a leírásban. Édesanyja is velünk lakott.

1985-re készen volt a Misekönyv kézirata is, felterjesztettük Rómába, és a Szent István Társulatnál hamarosan meg is jelenhetett.”

Még 1988 Karácsonyán Miklós Imre az ÁllamiEgyházügyiHivatal akkori vezetője így nyilatkozott a sajtóban: Nincs történelmi távlat a szerzetesrendek visszaállítására. Az 1989 márciusi püspöki konferencia ülésére azonban ez a szóbeli üzenet érkezett tőle: Nem emelünk kifogást a szerzetesrendek működése ellen. Bár írásbeli megállapodás nem volt még erről, de engedniük kellett, mert az egyesületi törvény már megszületett Magyarországon.

„Mi, pálosok Pécsett jöttünk össze Máthé Péter akkori elöljáró atyánál, hogy megtárgyaljuk, mit lehet tenni. Tizenketten voltunk fiatalabb pálosok, de mindenki más egyházmegyéből. Arra gondoltunk ugyanis, hogy ha valamikor újra engedélyezik a szerzetesrendek működését, akkor ne egy egyházmegye legyen megfosztva ennyi paptól. Ezután mindenki megbeszélte a saját ordináriusával, hogy engedje el, mert lehetőség nyílt a szerzetesi együttélésre. Szakos püspök atyának akkor mondtam el, hogy én 1957-től már a pálos rend tagja vagyok.

Nem is csodálom, én ezt éreztem – válaszolta a püspök atya. Így 1989 szeptemberével leköltözhettem Pécsre, itt kaphattam meg a fehér pálos ruhát. Mivel az üldöztetések éveiben fogadalmainkat nem küldhettük el írásban Częstochowába a rendfőnök atyának, mert joggal tartottunk attól, hogy a levél az Államvédelmi Hatóság kezébe kerül, ezért 1989-ben Rómától kellett kérnünk megerősítést a fogadalmainkra, hiszen nem éltünk kolostorban, és nem volt közösségi életünk. A szétszóratás alatt a budapesti egykori rendházunk a Balettintézet Diákotthonaként működött. 1989-ben Pécsett laktam a kolostorban, de három-négy napot akkor is felutaztam Budapestre az Országos Liturgikus Tanács irodájába dolgozni.

Az 1990 augusztusi pápalátogatáskor szerettünk volna egy lelki ajándékot adni II. János Pál pápának. Az újonnan megjelent misekönyvet és zsolozsmáskönyvet szántuk neki. Az új misekönyvre Ozsvári Csaba ötvösművész (1963-2009) készített nagyon szép fémborítású fedőlapot. Amikor előző év őszén a zsolozsmáskönyv első kötetének nyomdai előkészítését végeztem, dr. Seregély István egri érsek atya, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori elnöke kérte, hogy jó lenne a pápa kezébe adni azt a zsolozsmáskötetet, amelyik augusztusban esedékes. Így gyorsan a negyedik kötet előkészítésének álltam neki. Amikor II. János Pál pápa augusztus 20-án a Hősök terén misézett, akkor ezt kapta ajándékba.

Az 1960 nyarán befalazott Sziklatemplomot 1989 augusztusában adták vissza a pálos rendnek. 1990-ben én kaptam ide templomigazgatói kinevezést, és megpróbáltuk rendbe hozni. 1990-ben költöztek ki a rendházból a balettintézet növendékei, de nagyon lelakott állapotban hagyták ránk az épületet. 1991. augusztus 4-én mondhattam először közösségi nyilvános szentmisét a Sziklatemplomban.

Októberben elkészült a szembemiséző oltár, melyet a pécsi Zsolnai gyárban készítettek. 1990. október 13-án a fatimai jelenés évfordulóján Angelo Acerbi pápai nuncius úr felszentelte az új oltárt, amelybe dr. Paskai László bíboros úr jóvoltából egy Szent Gellért ereklyét sikerült elhelyezni. Az ünnepre eljött a pálos rendfőnök, Jan Nalaskowski atya is Lengyelországból.

1992-ben Halásztelekre kerültem plébánosnak, hét évig ott teljesítettem lelkipásztori szolgálatot. 1999 óta ismét itt a Sziklatemplomban szolgálok. Rendtársaimmal prédikálunk a szentmiséken, mindennap kapnak a hívek tanítást az evangéliumról, és rendszeresen gyóntatunk. Jönnek a fiatalok, az egyetemisták, 1999 óta csütörtökönként a szemlélődő ima útjairól tartok imaórát, amelyet még fél órás közös megbeszélés követ.”

Zsongor atya 2010-ben ünnepelhette a pálos rendben letett fogadalmának 50. éves jubileumát. 2012-ben volt negyvenhét éve, hogy pappá szentelték. Hetven évesen fiatalos lelkesedéssel imádkozik és dolgozik népünkért, a világért Remete Szent Pál és Boldog Özséb példájára.